A fogpótlás története

A legelső, kezdetleges fogpótlásokat az emberiség korai történetében feltehetően nem a funkcionalitás helyreállításának érdekében alkalmazták, sokkal inkább az emberi hiúság vezérelte létrehívásukat. Igyekeztek a foghiányt leplezni ezekkel a megoldásokkal, mivel sok esetben büntetésként, megbélyegzésként szerepelt a fogak kihúzása. Az első régészeti leletek, melyek fogpótlásokra utalnak az egészen korai időkből származnak.

Egyiptom, Fönícia, a görögök és a rómaiak

Egyiptomi múmia szarkofágjában találtak fából készült, fogat mintázó pótlást, míg izgalmas lelet egy etruszk sírból származó 9 tagú, állati fogból álló aranyba foglalt hidas pótlás. Időszámításunk előtti negyedik századból származik az a föníciai sírban talált pótlás, mely két alsó metszőfogat pótol akként, hogy eredeti emberi fogakból áll, és aranydróttal rögzítették őket a szomszédos, saját fogakhoz.

A görögök ugyan a szó szorosabb értelmében nem használtak fogpótlásokat, ugyanakkor a mozgó fogak rögzítésére, illetve állkapocstörésnél aranydrótot alkalmaztak a megfelelő rögzítés érdekében. Erről írásos emlékünk is van, hiszen Apollonius (i. e. 100) az állcsonttörés ellátását írásban is megörökítette: „Miután a tört végeket egymáshoz igazítottuk, aranydróttal kell a határoló, szomszédos fogakhoz rögzíteni, mindaddig, míg a törtvégek egybeforrnak”.

A rómaiak már nagyon fejlett fogpótlási technikával rendelkeztek. Feltehetőleg az aranyművesek, esztergályosok is részt vettek a műfogak készítésében. Egyes adatok arra utalnak, hogy kereskedésekben is be lehetett szerezni a “szükséges” pótlásokat. Irodalmi forrás is tanúsítja, hogy a rómaiak körében igen elterjedt volt a mesterséges fogpótlás. Martialis gúnyverse így szól:

„Laecanianak fehér foga van, Thaisnak barna;
Hogy van ez? Az egyiké hamis, a másiké valódi.”

Fogpótlási érdekességek a világ minden tájáról

A fogpótlásokról a Talmud is említést tesz, a zsidó törvények bár tiltják, hogy a nők szombati napon ékszert viseljenek, ez alól kivételt képeztek a nők műfogai. A sokszor aranyból készül pótlásokat a nők szombatonként is viselhették, ám azokat nem volt szabad mutogatniuk.

A hinduk aranydrótokkal rögzítették a mozgó fogakat, míg az arab kultúrkörben a fogakat marhacsontból készült faragványok pótolták, melyeket szintén aranyrögzítéssel fixáltak az ép fogakhoz. Az eszkimók pedig faragott rozmáragyarral pótolták hiányzó fogaik.

Fogpótlások és a reneszánsz

A kezdetleges fogpótlások anyaga ebben a korban is változatos volt: keményfa fogak arany bevonattal, bálnacsont, rozmáragyar, marhacsont, de nem volt ritka az emberi hullákból eltávolított fogakból készült pótlás sem. Ezek a pótlások azonban kielégítő eredményt nem nyújthattak, főként esztétikai megoldásoknak számítottak, illetve a foghiány okozta beszédhibák korrigálása volt a céljuk.

Hátrányuk volt az is, hogy könnyen repedtek, törtek és bizony a kellemetlen szagokat, ízeket is magukba szívták.

„Áttörés” a fogpótlásban: porcelán és kaucsuk

1808-ban egy Fonzi nevezetű párizsi fogorvos volt aki először készített porcelánból egyes fogpótlást. A fogakat aranyból készített szájpadlemezhez rögzítette, így azok már a rágást is segíteni tudták. Tőle származik az a megoldás is, ami ebben az időben korszakalkotónak számított, hogy a porcelánfogak hátába platinaszögeket helyezett, megkönnyítve azok rögzítését.

A kezdeti műfogsorok terjedésében a porcelán alkalmazásán túl nagy szerepet játszott a kaucsuk felfedezése és kombinált alkalmazása a porcelán technikával.

Megemlítendő, hogy csak 1800-ban jött rá véletlenül egy amerikai fogorvos arra, hogy a felső protézis nem csak rugókkal rögzíthető, hanem az atmoszférikus nyomás is képes helyén tartani a pótlást. Fogtörténeti tény az is, hogy a „tökéletes” pótlás elkészítéséhez 1840-ben először hívták segítségül a fogazatról vett gipszlenyomatot.